classicus-ok

Bár kétség kívül nem tartozik a Nyugat első nemzedékének éllovasai közé, Toszandy Jenő – úgy vélem, bátran állíthatjuk – letette névjegyét a századfordulós líra márvány asztalára. Képalkotó képessége, érzékeny líraisága, az apró mozzanatok iránti már-már túláradó fogékonysága, a klasszikus formák megingathatatlan tisztelete és az ehhez társuló briliáns mesterségbeli tudás avatja őt a magyar szerelmi líra egyik múlhatatlan géniuszává. Hogy miért borul életművére mégis a méltatlan feledés homálya, tán magyarázható azzal, hogy a kor divatos irányzataival dacolva a szerelemnek nem a transzcendens, sokkal inkább gyakorlatias megéneklője volt ő. Nem volt negédes trubadúr, romlatlan álmodozó, szerelemtől megittasult bohém. Sokkal több volt ő ennél. Toszandy a realitás kérlelhetetlen misszionáriusa volt. Szavai úgy tárják elénk a szerelem természetét, hogy nem engedik meg a közhelyes romantika üres szólamait belekeveredni Ámor igencsak ambivalens természetű, mégis oly emberi kórusába. Figyeljük csak meg, Félszeg vallomás című, Shakespeare-i szonettformában írt költeményében, milyen érzékletesen szólaltatja meg a szemérmes és a másik nem iránt mélységes tisztelettel és elkötelezettséggel viseltető férfi gyöngéd szavait!

Félszeg vallomás

Ha csillog rajta pára,  pöndörög,

Ha kackiásan szép glédában áll,

És ékesen rajzolja az örök

Mosolyt arcodra minden egyes szál,

Ha szépen nyírva rendezetten ül

A szád fölött, s ha néha kócos is,

Ó ellenállva rendületlenül

A késnek, díszlik doszt a kis komisz.

E szőrzet oly pazar, az életem

Adnám  bár érte,  nézni is gyönyör,

Nehéz hallgatnom róla, édesem,

Hogy újabban botor kétség gyötör.

Drágám! Csodás a bajszod, párja nincs,

De nem való hölgyszáj fölé e tincs...