Napokkal ezelőtt publikálta - méltó módon - a Harvard Egyetem az utóbbi idők legszenzációsabb irodalomtörténeti hírét: egy eddig ismeretlen Eliot versre bukkantak, mely egy eddig ismeretlen Eliotot tár a közönség elé.
Azonnal parázs vita alakult ki, hogy 1910 előtt vagy után keletkezett-e a vers, azaz a Harvardon tanuló ifjú Thomas, vagy a Sorbonne hallgatója írta a verset. Sokan érvelnek az 1910 utáni keletkezésre, ugyanis - mint az a versből egyértelműen kiderül - az ilyen jellegű tudatmódosultsághoz szükséges narkotikumokat abban az időben egyszerűbb volt Európában megszerezni, s a Sorbonne hallgatóitól (mind a mai napig) nem idegen ilyen jellegű "trip"-ek végrehajtása. A Harvard egyetemi gépezete sem maradt tétlen: orvosokat, vegyészeket, történészeket és helyi idős alkoholistákat bevonva a kutatásba kimutatták, hogy a 20. század első éveiben a bostoni whiskyfőzde párlatai - az alapanyagok és az eljárás miatt - olyan irgalmatlan hatással lehettek az emberi elmére, ami egy mai ember számára elképzelhetetlen. Egyes feljegyzések szerint az akkori alkalmazottak leginkább a tengeri csalánozók életmódját élték, úgy fizikai, mint szellemi értelemben.
Bár a vita egyelőre eldöntetlen, a predadaista, preidiotista vers hatása és szemlélete sokak gondolkodásában kimutatható lesz.
T. S. Eliot: Happy song
Flinch – whore?
Kind of girl.
Closer, like a forset.
Dinosaur act, sunflower: whirerail.
A man.
Instinct.
Baby, i would! All for love.
Laserbeam -
This is me.
Hands clean, so unsexy.
Dear friend, how long the painter takes me under?
Capuccino. Linvingroom. Staxowax.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.